Álomnapló I.

Rohantunk a délutáni fényben. Emberek árnyékai színes fodrokként siklottak el mellettünk. Képek és hangok, minden összefolyt a kora esti fénysugarakban. Valaki szólt valamit, de már túl messze voltam, hogy bármit is válaszoljak. Az örök ismeretlen aki végigkísért bárhová megyek most úgy tett, mintha az öcsém lenne, de az arcát még így se látom. Ott van, de nem láthatom, csak a szürkeséget, az egyszerűt és a szokatlant ahogy egységet alkotnak az ismeretlenben.

Hamar elszállnak a fények, magunk maradtunk egy nagy tisztáson. A nagy tisztáson egy nagy építmény áll. Kocka, több szinttel, de mégis kocka. Nincs egy fala, mintha félbevágták volna. Az alsó szinten valamiféle létra visz felfelé, megpróbálok feljutni, de nem megy. Feljebb is csak üres termek vannak, de a létra nem visz tovább. Lenézek és latom, hogy már a messze is közel van, nem is vagyok olyan magasan. Mégis félek, nem akarok lezuhanni, nem akarom, hogy valaki lássa, milyen szerencsétlen vagyok. Leülünk az alsó szinten valami hintafélére ami összeköti a két falat. Már reszket az egész épület, amikor észreveszem, hogy a foltok a falakon alakokat formálnak, mint a régi időkben, rejtett szimbólumok a tapéták tengerén. De ezek mintha már régebben ott lennének, de a hinta nem áll meg, a falak tovább reszketnek. A titok nyitja a legfelső emeleten van, de oda nem lehet feljutni. Így hát megint szökünk, a sötétbe, az erdőbe, minél messzebb az igazságtól, minél messzebb a veszélytől. Az út a faluba vezet, de nem ismerem. Szembe két lány jön, akit alig ismerek, de ők valamiért emlékeznek rám. Tudják ki vagyok, tudják miért vagyok ott. Jobban mint én. Az erdőből megcsillan egy ház udvara, amiről kiderül, hogy öcsémé. Az udvarban egy tiltott növény lappang, kaktusz, ami nemsokára virágozni fog. Tilos kaktuszt tartani, mert a kaktuszemberek túlságosan is elterjedtek a környéken, akit megharapnak, maga is olyanná változik. Ekkor csillan meg egy apró virág az udvaron lévő kaktuszon, érzem, hogy valami megharapta a vállamat. Amikor odafordulok már csak éles fogakat, vad szemeket meg csillogó tüskéket látok felvillanni. Hát mindennek vége. Nem hisznek nekem, de szaladunk tovább, most már csak öcsém meg én. Hazaértve, szüleim se hiszik el. Vannak fontosabb dolgok is, mint ez, tessék egy kis fertőtlenítő. Nem látszik már a harapás nyoma, de én érzem, ott van. Lüktetnek körülöttem a színek, úgy tűnik ennyi volt. Minden összefolyik a nagy sötétbe.