details

of a weird world

endless

mindless

no way

no end

you-tube

connection failed

windows of perception

last bird

audience?
group?
friends?
success?
people?

who cares?

the guest

a detail i see quite often these days

yes, please

Álomnapló I.

Rohantunk a délutáni fényben. Emberek árnyékai színes fodrokként siklottak el mellettünk. Képek és hangok, minden összefolyt a kora esti fénysugarakban. Valaki szólt valamit, de már túl messze voltam, hogy bármit is válaszoljak. Az örök ismeretlen aki végigkísért bárhová megyek most úgy tett, mintha az öcsém lenne, de az arcát még így se látom. Ott van, de nem láthatom, csak a szürkeséget, az egyszerűt és a szokatlant ahogy egységet alkotnak az ismeretlenben.

Hamar elszállnak a fények, magunk maradtunk egy nagy tisztáson. A nagy tisztáson egy nagy építmény áll. Kocka, több szinttel, de mégis kocka. Nincs egy fala, mintha félbevágták volna. Az alsó szinten valamiféle létra visz felfelé, megpróbálok feljutni, de nem megy. Feljebb is csak üres termek vannak, de a létra nem visz tovább. Lenézek és latom, hogy már a messze is közel van, nem is vagyok olyan magasan. Mégis félek, nem akarok lezuhanni, nem akarom, hogy valaki lássa, milyen szerencsétlen vagyok. Leülünk az alsó szinten valami hintafélére ami összeköti a két falat. Már reszket az egész épület, amikor észreveszem, hogy a foltok a falakon alakokat formálnak, mint a régi időkben, rejtett szimbólumok a tapéták tengerén. De ezek mintha már régebben ott lennének, de a hinta nem áll meg, a falak tovább reszketnek. A titok nyitja a legfelső emeleten van, de oda nem lehet feljutni. Így hát megint szökünk, a sötétbe, az erdőbe, minél messzebb az igazságtól, minél messzebb a veszélytől. Az út a faluba vezet, de nem ismerem. Szembe két lány jön, akit alig ismerek, de ők valamiért emlékeznek rám. Tudják ki vagyok, tudják miért vagyok ott. Jobban mint én. Az erdőből megcsillan egy ház udvara, amiről kiderül, hogy öcsémé. Az udvarban egy tiltott növény lappang, kaktusz, ami nemsokára virágozni fog. Tilos kaktuszt tartani, mert a kaktuszemberek túlságosan is elterjedtek a környéken, akit megharapnak, maga is olyanná változik. Ekkor csillan meg egy apró virág az udvaron lévő kaktuszon, érzem, hogy valami megharapta a vállamat. Amikor odafordulok már csak éles fogakat, vad szemeket meg csillogó tüskéket látok felvillanni. Hát mindennek vége. Nem hisznek nekem, de szaladunk tovább, most már csak öcsém meg én. Hazaértve, szüleim se hiszik el. Vannak fontosabb dolgok is, mint ez, tessék egy kis fertőtlenítő. Nem látszik már a harapás nyoma, de én érzem, ott van. Lüktetnek körülöttem a színek, úgy tűnik ennyi volt. Minden összefolyik a nagy sötétbe.

depressed? never! again.

it's pretty sad posting old photos.

I dream of rain...

podne

zapravo nemam o čemu pisati. pišem da bih pisala, da mi prođe vrijeme, da ne moram razmišljati o stvarima koje mi već plešu na vrhu glave. odluke koje ne želim donositi, ljudi kojih se ne želim sjetiti. kad bih se barem mogla prepoloviti i raditi sve što poželim u isto vrijeme. ili kada bih barem mogla nestati da nemam više nikakvih problema. nijedno nije pravo riješenje. nema pravih riješenja samo odluka.
ideje kao da su ishlapile davnih dana. ishlapile i upile se u plahte, krevete, tepihe, topli zrak koji dahće za vratom. nema ih. sve je tu, ali ipak nedohvatljivo. kada jednom uđu negdje, ideje se više ne daju izvuči. makar snovi pokušali nadoknaditi nedostatak, sve je to samo zamjena za nešto što je već nestalo.
osjećaji su drugačiji. oni se upijaju u organe. mozak, srce, pluča, bubrezi, ruke, noge. i dodir je dovoljan da se sjetiš da osjetiš ono što ne želiš, ono što si već odavno htio zaboraviti. i opet i opet i opet. sve se vrti u krug i čak i da odrežeš ruku, imat ćeš osjećaj da je još uvijek tamo. nema te promjene koja će pomoć, nema te okoline od koje ćeš sve zaboraviti. poput sjećanja, ostavljaju sluzav trag gdje god pošla. kao da si zavezan za ogromnu prikolicu punu smeća koje ti se nekad činilo vrijednim - zlato koje se pretvorilo u olovo.

vrijeme ne postoji. sve se vrti u krug i sve se ponavlja.
ljudi su poput sjena koje vidiš iz ringišpila, znaš da su tamo i oni koji ti nešto znači, ali na kraju ih više ne možeš razlikovati od bezlične mase lica i tijela koja se nakuplja oko tebe.

čitati je teško, pisati još teže, pogotovo ako to rade budale.

...

sve kao da je sačinjeno od zraka. kad se nešto događa, zrak se zgusne, živci se napnu i svijet poludi. emocije, impulsi napetih živaca strujaju uzavrelim tijelom i primoravaju ga na stvari koje bi mozak odbacio kao nepotrebne gluposti.
zrak se rijedi, emocije splašnjavaju, ostaju sjećanja, na što?
na ništa
jer se ništa nije dogodilo osim zraka koji se zgusnuo.
i nešto pijeska što ga je zakovitlao vjetar...

42

Everything is melting away in tiny pieces of existence. Light as the air we breath, but still heavy as all the problems we have to face.
As if even the tiniest things we have to care about have become huge and unbearable, and life light as if it was just a dream. Always dreaming of yesterday and tomorrow, since today is the day we have to face ourselves.
But where are we? In the things we are doing? In the books we are reading? In the language we speak? How can a spiderweb of worldly things like that have such a great influence on what we are? Or is it just the way things are - we are both bound and condemned to this world?
Can a soul help us to bear our problems? Are there any psychologists or psychiatrists who know the answer? No. No. No. No.
They do not even know if there is a soul! They talk about it all the time, but have no proof!
Is it an impulse? Hormones? Influence? Part of the body? Nobody knows.
Still, there is a bunch of people who claims to know what they are talking about without even noticing that they are bound to some "almost-true" theories and books written by people who only needed the money.
Still, is there any escape?
It doesn't seem that we can control our lives anyway. We cannot do whatever we want, because of society, and since we are part of the society, we are both the problem and sufferer.

anyway

whatever