izbori

ući u Uniju, izabrati faks, izabrati gdje ću raditi, što ću studirati, izabrati novi način života jer stari više ne funkcionira, izabrati prijatelje, izabrati ljude, izabrati identitet.
previše izbora ovih dana, a ja sam previše neodlučna za takve stvari.
možda zato što previše toga vežem uz svoje izbore, od svakog očekujem nešto revolucionarno.

afirmacija ili devijancija?
afirmacijom postajem dio mase, postajem ono što bi bilo vrlo ugodno, ali u isti mah nešto što mrzim. običnost je bezveze. a opet, po nekom standardu su čak i neobični ljudi obični. oni su obično neobični.
pošto se sve da strpati pod neki kalup, zar ikakva devijancija ima smisla? ili bi bilo bolje priključiti se rulji i praviti se tupav?

gade mi se kvazi-drukčije osobe.
"ako objesim gramofonsku ploču na sebe onda mora da sam iznimno cool"
"jao kako sam intelektualna! kako možeš od mene očekivati da se spustim na razinu običnih ljudi? pa ja sam iznad toga!"
"toliko sam kompleksna da me nitko ne može shvatiti. ja sam tajna, enigma. jao kako sam samo tajanstvena."
"moja osobnost se zrcali u mojoj odjeći i u mom mobitelu. kupujem stvari koje me čine posebnom i ne primjećujem da najmanje 20 ljudi u mom gradu nosa jedno te isto"
"ja sam umjetnica, slikam ljude u najobičnijim pozama pod najkičastijim svjetlom, nema mi ravne"

nema individua, sve se stapa u jedno. na svaku osobu koja misli da je posebna, ima barem još njih 50 koji misle, izgledaju, ponašaju se isto ili slično.

zašto onda izabrati? zašto se onda praviti da čovjek ima pravo izbora?

zar je to, što mi se gadi "karijera" koju su za mene smislili drugi jednostavna psihološka reakcija? želim li ja konačno postati samostalna? ne mogu. nekako uvijek ovisim o drugima.
to što ću se prijaviti na nešto drugo je samo reakcija na to što se ne želim prijaviti na ono što mi kažu. ergo, nemam svoju volju, samo refleksiju. mogu prihvatiti ili odbiti ono što je dosad bilo ili ono što se od mene očekuje u budućnosti. nemam vlastitu volju.

opet, kako god izabrala, mogu biti uvjerena da će se dogoditi neko sranje. jednostavno je tako i gotovo. kad god pomislim da je sad konačno sve u redu, iskrsne nešto i sve ode k vragu.

a ipak se ne mogu odlučiti, umjesto toga puštam da sve pluta.
i misli i vrijeme, sve se raspada na bezbroj komadića koji gmižu svojim putem.

details

of a weird world

endless

mindless

no way

no end

you-tube

connection failed

windows of perception

last bird

audience?
group?
friends?
success?
people?

who cares?

the guest

a detail i see quite often these days

yes, please

Álomnapló I.

Rohantunk a délutáni fényben. Emberek árnyékai színes fodrokként siklottak el mellettünk. Képek és hangok, minden összefolyt a kora esti fénysugarakban. Valaki szólt valamit, de már túl messze voltam, hogy bármit is válaszoljak. Az örök ismeretlen aki végigkísért bárhová megyek most úgy tett, mintha az öcsém lenne, de az arcát még így se látom. Ott van, de nem láthatom, csak a szürkeséget, az egyszerűt és a szokatlant ahogy egységet alkotnak az ismeretlenben.

Hamar elszállnak a fények, magunk maradtunk egy nagy tisztáson. A nagy tisztáson egy nagy építmény áll. Kocka, több szinttel, de mégis kocka. Nincs egy fala, mintha félbevágták volna. Az alsó szinten valamiféle létra visz felfelé, megpróbálok feljutni, de nem megy. Feljebb is csak üres termek vannak, de a létra nem visz tovább. Lenézek és latom, hogy már a messze is közel van, nem is vagyok olyan magasan. Mégis félek, nem akarok lezuhanni, nem akarom, hogy valaki lássa, milyen szerencsétlen vagyok. Leülünk az alsó szinten valami hintafélére ami összeköti a két falat. Már reszket az egész épület, amikor észreveszem, hogy a foltok a falakon alakokat formálnak, mint a régi időkben, rejtett szimbólumok a tapéták tengerén. De ezek mintha már régebben ott lennének, de a hinta nem áll meg, a falak tovább reszketnek. A titok nyitja a legfelső emeleten van, de oda nem lehet feljutni. Így hát megint szökünk, a sötétbe, az erdőbe, minél messzebb az igazságtól, minél messzebb a veszélytől. Az út a faluba vezet, de nem ismerem. Szembe két lány jön, akit alig ismerek, de ők valamiért emlékeznek rám. Tudják ki vagyok, tudják miért vagyok ott. Jobban mint én. Az erdőből megcsillan egy ház udvara, amiről kiderül, hogy öcsémé. Az udvarban egy tiltott növény lappang, kaktusz, ami nemsokára virágozni fog. Tilos kaktuszt tartani, mert a kaktuszemberek túlságosan is elterjedtek a környéken, akit megharapnak, maga is olyanná változik. Ekkor csillan meg egy apró virág az udvaron lévő kaktuszon, érzem, hogy valami megharapta a vállamat. Amikor odafordulok már csak éles fogakat, vad szemeket meg csillogó tüskéket látok felvillanni. Hát mindennek vége. Nem hisznek nekem, de szaladunk tovább, most már csak öcsém meg én. Hazaértve, szüleim se hiszik el. Vannak fontosabb dolgok is, mint ez, tessék egy kis fertőtlenítő. Nem látszik már a harapás nyoma, de én érzem, ott van. Lüktetnek körülöttem a színek, úgy tűnik ennyi volt. Minden összefolyik a nagy sötétbe.